Hétfőn lejöttünk a tanyára. Csak ilyen szösszeneteket irok amiket megjegyeztem mert nagyon édesek voltak.

Marci az úton nagyon türelmes volt, pedig négy órát utaztunk, mert dugó is volt, meg le is volt zárva a rakpart sőt még majdnem bele is hajtottam a dunába mert engem ugyan nem állít meg egy "alsó rakpart lezárva" c. tábla, és mivel nem volt semmi sorompó vagy lezáró léc, így gondoltam teszek egy próbát, de kiderült azért nincs ott lec, mert duna van helyette. Aki azon keresztül megy, az mehet. Annak nincs lezárva a rakpart.

De mi nem voltunk olyan járművel amivel ez véghezvihető lett volna szal csúfos vereséget szenvedtünk a dunával szembeni küzdelemben fordulhattunk vissza. Bár nekem nem sok mnden tudja a kedvemet szegni ha tanya útról van szó, és a jelek szerint Marcinak se. Egy órán keresztül kanyarogtunk kifele a városból, felvettem az új ruhámat, nagyon kicsinosítottam magam, tudtam hogy anya meg Pipi itthon halálra dícsérnek, régen vettem már fel szoknyás rucit. Na már a benzinkutas faszi is meresztgette a szemeit, volt is mire, de nekem ez csak tetszett, nem olyan zavarbajövős fajtából faragtak! Na meg anya is mondta hogy nyár van lányom, fiatal vagy ilyenkor kell kidobni ami van! Ejnye szóval ehhez tartottam magam!

Jó hopgy csak szösszenetket írok mi?

Na itt Pipi és anya olyan ebéddel vártak...jól belakmároztunk még Whisky is volt. És isteni az idő! Marci a héten nem nagyon aluszkált délután, így este olyan nyolc körül tudott elaludni reggel nyolcig. De most így hagyom, nem erőltetem a du alvást. Inkább játsszon annyival is többet itt a tanyán.

Esténként anya kiengedi a liba-kacsa csapatot, a nagyokat. Na ezek csak úgy dumálnak, jönnek oda az emberhez, annyira kedvesek közvetlenek minthacsak hálásak lennének ezért a kiruccanásért, szaladnak ide oda kapnak a minél nagyobb fű, rágcsálivaló után, édesek nagyon. Marci meglátta őket, amúgy egymagasak, és ugy bepörgött, csak úgy szaladt pattogva utána úgy szedte a lábait! Anyával meg is lepődtünk mennyire szalad.

A daráló meg... Anya kapott egy új darálót, amivel minden este megy a darálgatás, nem szarral gurigázunk ahogy azt Vazi bácsi mondaná, szóval itt már nagyüzemi baromfietetés zajlik, így egy jó kis ládába minden este megy a dara. Marcinak a homokozó ilyenkor egyáltalán nem barátja, a dara ezerszer jobb mulatság, és úgy szokott eljönni onnan egy kb órás szórogatás beleülés, várépítás meg amit el tudtok képzelni - után, mint egy ósz albínó, tiszta kukoricadara, de valahogy olyan mintha egy liszteszsákból húztuk volna elő. És a hajára annyira rárakódik hogy az is tiszta fehér!
Annyira vicces! De imádja ezzel játszani. Csavarokat rak bele, anya csak győzze kivenni a csirkék etetőjéből ahogy koppan.

Tegnap felfedezte a csirkéket. Persze mindig vannak aktuális csirkék kacsák libák akiket szeretünk, de ebbe a csirkeólba még eddig nem is voltunk. Este volt már, csak a villany világított a csibéknek, és mama etetett. Ilyenkor mindenki el van foglalva a kajával, Marcira ügyet sem vetettek, így ő jól tudott garázdálkodni, mindegyik csibének megsimogatta a hátát, vagy megcsípte a faroktollát, vagy csak úgy gyorsan hozzáért, azért látszott rajta hogy izgul, és hogy új neki a szitu. Aztán otthagytam egy kicsit, hogy csak játsszon, barátkozzon a csibékkel, mikor legközelebb visszamentem, a kép a következő:
Marci guggol egy csibével szemben, aki ül szépen az etetőn, így pont egymagasak voltak, szemtől szembe voltak egymással. Marci pedig azt kérdezi tőle : Jól vagy?
Aszittem....dobok egy hátast! Szaladtam mamához ezt neki is hallania kell, és még vagy húsz percig néztük mit össze dumál nekik, egyszer azt mondta sziasztok, aztán hess innen, gyorsan, meg ilyenek, ami épp eszébe jutott. Félősen nyúlt feléjük, aztán bátrabban, alig tudtuk kiszedni onnan, de már este 10 volt és még se vacsora se fürdés. Nagyon jó nap volt!

Még az is klassz volt mikor első este Mama kivitte őt pizsamába az udvar közepére leültek egy székbe. Olyan nyolc ora lehetett, és kijöttek a libak öket kezdték el nézni. Aztan ök elvandoroltak a to iranyaba, Marciék meg kint maradtak és elkezdték a repülöket nézni, meg csak dumalgattak halkan mindig hallottam valami foszlanyt, de igazabol csak ök tudhattak mivel mulattak az idöt. Kellemes este volt! Mama nagyon élvezte hogy itt az unokaja!

Aztan volt még egy szuper élményem. Ez a hét a sargabarackszedés és lekvarfözés jegyében telt. Szinte minden szabadidönkben a fak alatt sertepertéltünk, szedtük cefrébe, dzsembe lekvarba mindenhova jutott. Nagyon csodalatos termés van idén. Rengeteg mézédes barack!
És érdekes mert minden nap szinte ugyanabban az oraban elkezdett esni az esö. Olyan 4-5 ora fele. És nem sok esett, éppen hogy ne kelljen locsolni. És utana mindig rögtön kisütött a NAP! 

Esö utan kimentem az egyik barackfa ala hogy összeszedjem a barackot, még a földön is szép egészséges barackok voltak, ahogy ott szedtem, felnéztem, minden csillogott az esötöl a napfényben, hogy még azzal is megszépitse ezt a paradicsomi környezetet. Kellemes hüvöskés levegö volt, a tavolbol anya, Marci hangjait hallottam meg a csirkék libak kacsak duruzsolasat meg a millio madar csiritelését, fecskék csivitelését. Akkora pillanat volt, teljesen lelassult az idö, szivtam be a finom friss paras levegöt mintha megtisztultam volna én is nem csak a levegö meg a növények az esötöl. Ott guggoltam a fa alatt mint egy kis barack, és csak csodaltam a természetnek millio ajandékat mind mind egy egy megismételhetetlen mestermü, a füvek a fák, a terméseik, a szinek, a levegö, a hangok...sorolhatnam! Mennyi mindent kaptunk!!!!

Olyan hálát éreztem, hogy ennek részese lehettem és hogy észrevettem ezt a pillanatot, mindegyiket igy kellene megélni! Ilyen 100%-osan. Fú nagyon boldog voltam! És feltöltött és még mostanaig is tart! Imadom ezt az érzést!!!!!!!

Mondtam hogy szösszeneteket irok, és itt van mégegy. Aki nem szereti a csöpögöset az ne olvassa mert ez is ilyen, de nyaron milyet irjon az ember! Mondjuk én a téli szépségeket is szeretem!

Reggel mentem ki a kertbe, vajon minek? Hat szedni a barackot. Vödörrel a kezemben fürdöruhaban amikor mar reggel 30 fok közeli a hömérséklet, közel s távol egy felhö sem csak a madarak cikaznak az égen, pont szembe sütött a nap még alacsonyan volt, és simogatta a fürdöruhas alakomat. Jaj jaj el is dobtam a vödröket, megaltam a csirkeudvarnal, olyan kihagyhatatlan volt a pillanat, hivott a természet hogy megsimogasson. Becsuktam a szememet és hatalmasat szippantottam az oxigéndus levegöböl ami szinte belémfolyt és szétáradt még a hajszálereimben is annyira pillekönnyü volt!
Széttártam a karomat, és behunytam a szememet és akkor egyaltalan nem éreztem a testemet olyan volt mintha nem is lenne, csak én lennék és mintha egységet alkotnék a levegövel meg a fákkal, a természettel magával. Olyan jó volt nekem hogy ezt érezhettem! Sokaig voltam igy, figyeltem is ra hogy igy érzem magamat, hogy tényleg szétáradtak a részeim a levegöben! Ez igy leirva biztos furcsa, de ez egy blog és biztos sok furcsasag van a többi blogban is! 
 

Azért ennek a baracklekvárfőzésnek megvan a maga bája! Naprol napra kavargattuk az aranyos szirupot, barackok spiráloztak benne ide oda, olvadtak egyre, és édesitették a csoda izt. Mindig a kisházba föztük, mert ott még ki lehetett birni a höséget, leforraztuk meleg vizzel akkor könnyebben lejött a héja, és gyorsan dobtuk fel a tüzre had föjön nehogy megbarnuljon hogy télen mikor elövesszük, akkor még benne legyenek a napsugarak a szinébe. Igy is lett. Volt mibe cukrot se raktunk hogy az se karamellizalodjon ne barnitsa a napsarga krémes lekvart. Mindenfélét csinaltunk. Darabosat, krémeset, édeset, barackosat, anya mondta hogy mindegy milyenre csinalom, kisérletezzek nyugodtan. Ugy is tettem. Kellemes dolog ez a lekvarfözés! Én legalabbis nagyon élveztem. Sokszor egyedül föztem mikor Marci végre elaludt, és anya meg bement csabara.
Talaltam is egy jo kis irast a lekvarrol a neten.

  A noteszében réges-régi szám volt a neve mellett. Nem hívta már sok év óta. Óvatosan fogta a telefont, vigyázott a tárcsázással, mintha azon múlna valami. Nulla, nulla, országszám és az övé. Á, gondolta, lehetetlen, hogy közel húsz év után ugyanaz a száma legyen… hogy épp otthon legyen… A készülék kicsöngött.
     - Halló…! – hallotta.
     Beleszólt. A férfi megismerte, fölkiáltott.
     -Te jó isten… !
     - És, mint egy gyerek, úgy örült. Érződött a hangján. Beszélj, beszélj, beszélj, mondta, és állandóan közbeszólt. Mindent tudni akart.
     - Most mit csinálsz ?
     - Barackot eszem.
     - Milyen barackot?
     - Sárgabarackot.
     - Most érik?
     - Már leérett. Pár szemet találtam a fűben.
     - Hol vagy te most, hogy fű közül eszed a barackot?
     - Egy régi kertben. Sok gyümölcsfa van benne. A gyerekeim nagypapája ültette őket. A barackfát is. Lekvárt főztem, annyi barack termett.
     - Te? Lekvárt?
     - Képzeld. Harminc üveggel.
     - Meséld el…
     És elmesélte. Hogy olyan volt a zöld fű, mintha megfestették volna, tele lusta, narancssárga foltokkal. Hogy, fájt már a háta, és sajgott a lába, de egyetlen szemet se tudott otthagyni. Hogy a magokat megszárították, és mint gyerekkorában, napokig törték, és mezítláb beleléptek persze. Aztán elmesélte, ahogy főzés közben aranyossá lett a lekvár, ki is vett belőle a palacsintára. És, hogy az üvegeket a ruháskosárba, az öreg dunyha közé rakta és szépen betakarta. Olyan volt, mintha kincset találtak volna, amikor napok múlva kihűlt, és szétterítették fölötte a dunyhát.

 Tök jo!